2. Támadóm és Megmentőm

"Meglepett, hogy pont bennem bízott meg"- Zayn

Az álombéli srác egyre közeledett, én pedig leblokkoltam mert nem hittem el, hogy megint látom. Leült a közvetlen mellettem lévő székre, testét felém fordítva.

-Hát újra találkozunk- mondta mosolyogva.

-Ú...Újra?- kérdeztem mert honnan tudhatná, hogy felismertem. Halk nevetés hagyta el száját.

-Figyelj kiscsaj, néha szeretek játszadozni mások elméivel, legyen elég ennyi. Amúgy Harry vagyok- mire egyre jobban mosolygott. Meg láttam két szemfogát.

-Miért ilyen nagyok?- ijedtem meg és kissé hátrébb húzódtam. Elkomorodott és becsukta a száját.

-Minek kellett észre venned? Sajnálom még szívesen cseverésztem volna veled, de így...- elkezdett élesen vicsorogni, és zöld szemét mint a vízbe cseppentett festék öntötte el a piros szín. Már kezdett volna felém hajolni, de egy kéz hirtelen megállította a mellkasát. Egy fekete hajú, fekete dzsekit viselő fiú volt. Komor tekintettel halkan ezt mondta a göndörnek.

-Ne itt. Komolyan így mindenki előtt akarod csinálni?- erre Harry visszanyerte eredeti külsejét.
-Nagyon ünneprontó vagy, testvér- mondta és mérgesen elment.
-Barom- jelentette ki a másik fiú. Velem maradt, és mélyen a szemembe nézett.
-Elfelejted az előbb történteket- és láthatólag azt hitte, hogy ez ilyen könnyen megy.
-Hogy felejthetném el?!- mondtam kissé félve. Egyre mérgesebb lett.
-Basszus, Harry túl sokat babrált az elméddel én pedig nem vagyok elég erős elfeledtetni. Túl sokat láttál- és megint a szemembe nézett. Éreztem, hogy álmosodom és csúszok le a székről de elkaptak. Valószínűleg elaludtam. Másnap nagyon kipihentem ébredtem egy puha ágyban, amire rögtön rájöttem, hogy nem az enyém. Felültem, és az ágy végében ott ült egy szőke srác. Felsikítottam.
-WoW, valaki aztán tud kiabálni- mondta mereven engem bámulva egy halvány oldalmosollyal.
-Ki vagy te? És egyáltalán miért vagyok itt?- bár még azt sem tudom mit jelent pontosan az "itt".
-Tudod a bátyám félt, hogy felfedsz minket, és akkor az eddigi bujdosás hiába való volt, de szerintem már túl óvatos. A nevem Niall- kezdett bele- Azért hozott ide, hogy Harry elfeledtesse veled az egészet de nagyon makacs és nem akarja, mert gyengébb lesz.
-De mi ez az egész, és... -nem tudtam, hogy kérdezzek rá az egészre.
-Értem mire gondolsz gyere kimegyünk a nappaliba, és elmagyarázzuk- húzott fel az ágyból, természetesen ruhában aludtam.
-Nem, nem én azt a fiút akarom csak vele vagyok hajlandó beszélni- úgy éreztem tőle kell megtudnom mindent.
-Melyik fiút?
-Azt a feketét- mondtam ki mérgesen. Niall felélt és behívta a szobámba.
-Gyere a csaj veled akar beszélni- erre a srác bejött teljes meglepetéssel az arcán. Niall kiment és kettesben maradtunk. Látszott, hogy zavarban volt. Lehajtott fejjel elém állt.
-Te mentettél meg úgyhogy veled akartam beszélni- mondtam neki és lassan rám nézett. Nos itt meg én lettem zavarban, a gyönyörű szemeitől és próbáltam nem ránézni hanem más merre. Ezt valószínűleg észrevette mert kissé elmosolyodott, szemei pedig pirosabbak lettek.

Végül erőt vettem magamon és ránézetem. Hirtelen úgy éreztem megállt az egész világ, és talán már több perce egymás előtt álltunk, de egyikünknek sem tűnt fel.
-Mi vagy te, egy angyal?- kérdeztem mert túl szép volt, hogy igaz legyen.
-Nem- nevetett fel- épp az ellenkezője, vámpír vagyok- mondta teljes nyugodtsággal.
-Vámpírok nem léteznek. V...vagy igen?
-Te is láttad mind a hárman azok vagyunk
-Te ki vagy?
-Zayn- belépett Harry és Niall- ők pedig a testvéreim- rápillantottam Harryre és kissé Zayn mögé húzódtam.
-Már nem kell félned nem bánt, gondoskodtam róla- nézett komoran Harryre, mire az megigazította göndör haját, és oldalba bökte Niallt. Zayn látszott kész van az óvodás viselkedéstől.
-Na nekem van jobb dolgom is mint a lányt igazgatni, szóval mostantól a ti felelősségetek.- és odalökött engem Niallnek és Harrynek erre meg elment a szobájába mi csak egy ajtócsapódást hallottunk. Harry felém fordult.
-Kissé magánakvaló, majd megtapasztalod, hogy nem túl társasági.
-Mindegy, fel kell hívnom a bácsikámat, hogy minden rendben- vettem elő a telefonomat ás hívtam.
-Alison miért nem jöttél haza?- kérdezte nekem meg valamit hazudnom kellett.
-Mert egy barátnőmnél aludtam, akit még a múlt nyáron ismertem meg- ezt elfogadhatónak találta és mondta hogy azért menjek haza valamikor. Letettem és a fiúkra néztem.
-Szép volt- mondta Niall.
-Köszönöm. Na most már elmehetek?- kérdeztem, mert azért nem itt lakom.
-Hát éppenséggel most nemigazán. Próbáljuk titkolni amik vagyunk, de te már tudsz mindent. Mi tudunk játszani a z elméddel, amiben Harry a legerősebb, de mindenki valamiben különösen jó. Ő ebben. De az elfeledtetéssel mindig nagy erőt veszt. Ez egy patt helyzet de nem tudjuk mihez kedjünk.- mondta szomorúan Niall
-Én nem akarom elfeledni-erre Harry felkapta a fejét- és megígérem nem mondom el a titkotok senkinek- A fiúk egy ideig gondolkodtak.
-Van egy ajánlatom- kezdte Harry- költözz hozzánk, hogy megbizonyosodjunk arról igazat mondasz-e. Tudom, hogy ez nagy kérés, de a biztonságunk függ ezen az egészen, és én miattam van minden. Kérlek!- nézett könyörgően Harry. Nehéz döntést kellett meghoznom, de úgy éreztem ennyit igazán megtehetek, és talán a nyaram is érdekesebb lesz a három fiú társaságában.
-Rendben ideköltözök egy ideig- egyeztem bele. Mire ezt a fiúk nagy ujjongással fogadták. 

1. London, a vámpírok városa

 "A vámpírok csak az ember kitalált lényei,de talán ez a véleményem meg fog változni"- Alison

A nyár kezdete. Ilyenkor szokás szerű hogy elutazok Londonba a bácsikámhoz. A nyüzsgő város és az esti élet pont nekem való, de ettől függetlenül félénk vagyok. Néha úgy érzem ez az egyetlen hely ahol az életem változik. Bepakoltam már mindent a repülő útra, és vettetem a kapun kilépve még egy pillantást a házunkra. Beültem a kocsiba amivel a szüleim kivittek a reptérre.
-Biztos elakarsz menni, Alison?- kérdezte anya.
-Igen.- nem semmisítem meg a szándékom, tudok vigyázni magamra és ez egy nagy lehetőség, és egy nyári diák munka sem ártana. Végleg elbúcsúztunk, és felszálltam a gépre. Az ablakon kinézve folyamatosan gondolkodtam és nem bírtam az agyam leállítani, pedig egy kis pihenés jól esett volna. Most valahogy olyan más volt a repülőút. Máskor boldogan várom hogy lássam a bácsikámat és Démont a kutyáját, most viszont rossz előérzetem van. Valami történni fog biztos vagyok benne. Elhessegettem magam elől a rossz gondolatokat, és inkább Démonnal foglalkoztam. Eszembe jutott, hogy egy kutyát miért is hívnak Démonnak. Nem tudom miért most fedeztem ezt fel, hisz már kicsi korom óta megvan a kutya.
- Soha nem kérdeztem meg - állapítottam meg magamban. Egyszer csak elaludtam. Gyönyörű álom volt. Egy dombos erdőben voltam ahol kevés volt a fa ezért a nap sugarai elérték a talajt. Messziről hirtelen furulyaszót hallottam. Boldogan szaladtam a hang irányába, de minél közelebb voltam már zongorát hallottam. Végül oda értem a zongorához és egy fiú játszott rajta. Nagy barna göndör haja volt és kajánul rám mosolygott. Itt ébredtem fel. Körbenéztem a repülőn ülők között, és valamivel arrébb ott ült a zongorista srác. Nem hittem a szememnek ezért pislogtam egyet és már nem volt ott senki. Ez furcsa. Az ember nem szokott idegenekkel álmodni. Mellesleg ez a fiú tökéletes. Az egész álmom olyan volt mintha más irányította volna.
-Leszállunk- zökkentett ki a pilóta hangja. Egész jól ment a földet érés, és a bőröndömet kihúzva egy taxi várt rám. London gyönyörű, és végre megérkeztünk. Mark (néha a nevén szoktam hívni) a belvárosnál kissé kijjebb lakik, egy számomra mindig is kastélynak tűnő házban. Becsöngettem az ajtón. Vártam egy ideig, míg végre valaki kinyitotta.
-Bácsikám!- örültem és rögtön átöleltem, mert már nagyon hiányzott.
-Alison! Csakhogy itt vagy, gyere megmutatom a szobád- indult el felfelé velem a lépcsőn- tudod most már egy szebb hálószobát kapsz, ami sokkal feljebb van- mosolygott rám. Segített felpakolni a cuccaim.
-Remélem itt jól fogod érezni magad!- mondta, kiment a szobámból és becsukta az ajtót. Peter már csak ilyen, mindent gyorsan lerendez. Kissé különc, de nem zavar. Kinéztem az ablakon és valóban tökéletes kilátás tárult elém. Innen az egész városra rálátni. A nap további részében egész jól elvoltam de már kissé kezdtem unatkozni ezért inkább lementem Markhoz. A székében ült és olvasott. Megsimogattam Démont. Mire megrázta fekete bundáját.
-Miért hívják Démonnak?- jutott eszembe. A bácsikám felállt és kihúzott egy könyvet a könyves polcról.
-Ez a város története- kezdte- A várost sok kár érte az 1920-as években. Mert nem az emberek irányították. London a vámpírok városa volt, akiket sokan egyszerűen démonoknak hívtak. De még ma is köztünk van az összes csak már nem hívják fel magukra a figyelmet hanem titokban élnek köztünk. A kutyámat róluk neveztem el, mert a fekete bundájáról ők jutottak eszembe.- fejezte be.
-Mark te hiszel ezekben a kitalált dolgokban?- kérdeztem mert nem igazán volt számomra hihető ez az egész.
-Mi az hogy hiszek? Láttam is őket, borzasztó népség- mondta ki a végszót. Nem tudtam mit felelljek ezért annyiban hagytam.
-Értem. Már esteledik. Elmehetek valahova?- kérdeztem mert nem akartam itthon tölteni a nap késői részét.
-Menj csak.- felelte. Besétáltam a belvárosba. Káprázatos volt, mindenfelé fények, boltok és szórakozó helyek. Bementem az előbbibe. Sok táncoló alak látványa fogadott. Leültem egy bárszékre és rendeltem egy italt. Felszabadultnak éreztem magam. Nézelődtem míg egyszer csak az emberek között ott állt valaki aki egyenesen engem nézett mosolyogva. Megindult felém. Ő volt az...

Nos ez lenne az első rész, ez még kicsit rövidebb a többinél. Komizzatok és a többi. Remélem tetszett minél hamarabb hozok új részt:) Köszi:)